Karambolozott a bérautó

Ilyen a magyar sors

Az első budapesti autókölcsönző fényes optimizmussal indult történetét egy súlyos baleset törte derékba. De hogy elbeszélésünk sötét színeivel már az elején hangot üssünk, jegyezzük meg: ekkor már Trianon égisze is előrevetítette baljós árnyékát a nemzet jövőjére.

Mint azt a pszichiátriában és információelméletben is járatos jeles irodalomtörténész és virtuális szervertulajdonos, Dr. Kállay O. Béla kitartó kutatással felderítette, Budapesten még az I. Világháború előtt, 1910-ben a Városligetben nyílt meg az első autókölcsönző. Állományát 12 darab vadonatúj Ford gépkocsi képezte. Az akkor még különlegesnek számító és az amerikai autóipar csúcstechnológiát képező T-modelleket a vállalkozás svéd származású, de magát igaz magyarnak valló alapítója, Häzler Aurél egyenesen a detroiti Ford-gyárból rendelte és hozatta igen borsos áron (ne sajnáljuk érte, futotta rá neki: Grazban élt osztrák földbirtokos nagyapjától tisztes vagyont örökölt).

Az automobilokkal eredetileg a szolgáltatás igénybe vevői a liget sétányairól szabadon kihajthattak az akkor még főleg lovaskocsik uralta fővárosi forgalomba. A kávéházakban elgémberedett végtagjaikat megmozgatni vágyó bámészkodó emberek megálltak a járdaszegélyen, amikor az Andrássy úton az urak és dámák végigszáguldottak autóikon, amelyeknek jó időben felnyitották a tetejét, így műszerfaluk csillogott a napfényben, a hölgyek kontya pedig kibomlott és versenyt lobogott a lovaskocsik sörényével.

Ám az első magyar autókölcsönző már működésének második hónapjában egy tragikusan súlyos balesettel írta be magát a város közlekedési történetének nagykönyvébe, mégpedig vérvörös betűkkel.

A gépkocsiforgalomhoz nem szokott sétakocsikázók korábban is keltettek néha riadalmat. Előfordult, hogy fel-felkaptak a járdára, felborítottak egy-egy szemetes konténert vagy megrémisztették a közelükben kaptató békés lovakat. Ám 1910. július 12-én ennél sokkal, de sokkal nagyobb baj történt a legszebb pesti sugárúton.

A nyári verőfényben ázó Városligetből aznap történetesen Olcsváry Cintia-Katinka báró kisasszony hajtott ki bérkocsikázásra. Mivel vezetni egyáltalán nem tudott, sofőrt is bérelt a kiválónak ígérkező nyári mulatsághoz. A fiatal, nyalka gépkocsivezetőnek persze nagyon megtetszett nem csupán a feladat, hanem a kisasszony is (különös tekintettel kebleire) és menet közben gyakran rajtafelejtette a sóvárság kocsányán lógó szemét. A gyér forgalomban ez még nem feltétlenül okozott volna gondot, de egyfelől a pilóta fitogtatni igyekezet tudását, így mindenféle kunsztokat hajtott végre menet közben. Pechére azonban nem sokkal korábban tűz ütött ki a Széchenyi fürdő egyik szaunájában (túlhevítették a köveket és néhány vizes törölköző lobogó lángra kapott), és az angyalföldi tűzoltóságról induló fecs kendőt viselő tűzoltó kocsi éppen akkor száguldott végig hangos ovációval az Andrássyn. De hiába kongatták az autó elejére szerelt harangot, hiába nyomták a bőrdudát, ennek hangját a két autómotor hangja meglehetőst elnyomta, és a Hősök teréről bekanyarodó bérkocsi váratlanul szembetalálta magát az intézkedni lelkesen igyekvő önkéntes közeggel.

A tragikus dráma bekövetkezése

És ekkor már a késő bánatra hiába következett az eb gondolattal együtt a kormánynak szapora ellenzéki kapkodása, fékek és ellensúlyok hiába csikorogtak és Cintia-Katinka is hiába markolt bele hosszú karmaival az ifjú pilóta izmos combjába (vagy talán még kicsit feljebb is). Sikítására hiába nyíltak ki az emeleti ablakok végestelen végig az Andrássyn és a polgári családok fejei hiába könyököltek jobb kilátásért a magyar sorstragédia bekövetkezése ellenében. A tűzoltóautó bizony telibe találta a Fordot és teljes erővel nekicsapta az egyik út menti platánnak (lásd a fenti dokumentumfotót).

> az optimalizált cikk folytatódik →

Magyarország pompázatos fővárosában még az I. Világháború előtt, jelesül 1910-ben nyílt meg az első gépkocsikölcsönző, a Városligetben, átellenben a Széchenyi-fürdővel. Állományát egy tucatnyi újdonatúj Ford automobil alkotta. Az amerikai autóipar csúcstechnológiát képező Top-modelleket a cég sváb származású, de magát piréz magyarnak valló alapítója, Häzler Aurél egyenesen a detroiti futószalagról rendelte meg és hozatta Budapestre. Az előzmények röviden a következők.

Akkoriban a macskaköves utcáiról elhíresült Angyalföldön sokan ismerhették az ágrólszakadt, léha életet élő, mégis állandóan orrát lógató ifjú Häzler Aurélt. Történelmi családból származott, nemesek sarjának tarthatta magát, hiszen nagyapja az Osztrák-Magyar Monarchia felső tízezrébe tartozott, mint olyan tehetős és befolyásos földbirtokos, akinek a politikai életben is súlya volt magas rangú és szívességekre megfelelő ellenszolgáltatás ellenében mindig hajlandó hivatalnok-barátai révén. Gratz-környéki birtokain gyakran tartott nagy mulatságokat, itt napokig vendégelt képviselőket, bírákat, államhivatalnokokat – nem fukarkodott sem étellel, sem itallal, sem a környékbeli bordélyokból felhajtott ifjú cemendékkel kedveskedni nekik. Ezek után őnáluk lobbizta ki, hogy tenyésztett szarvasmarháit (magyar szürke marha) és sertéseit (magyar mangalica) az államkincstár a katonai és kórházi közétkeztetés számára rendszeresen felvásárolja. Persze piaci áron felül.

Júlia-Emília nevű lányát a módos Häzler Timót-Eduárd Budapesten taníttatta (a családban kedvelték a kettős keresztneveket), és fia nem lévén úgy tervezte, hogy majd egy üzleti szempontból kedvező házasság után vejének fogja átadni a birtokok irányítását. Ám terveit keresztülhúzva a csinos Emília egy pesti kadéttal szűrte össze a levet, akitől törvénytelen, ám igen életrevaló fiúgyermeke született. A szigorú nemes ezt persze nem nézhette jó szemmel. Ahhoz ugyan hozzájárult, hogy a kicsi a veretes nemesi Häzler családnevet megkapja, ám leányát kitagadta az igen jelentősnek mondható örökségből.

A leányanya tanulmányait megszakítva Budapesten maradt, egy kalap-szalonban lett kisegítő munkaerő, igen szerény javadalmazás mellett. Az éles eszű kis Aurélt csak rövid ideig taníttathatta, mielőbb szakmát akart adni kezébe, így 13 évesen asztalos-inasnak szegődtette egy a szakmában magának rangot szerzett zsidó iparosmesterhez.

Aurél el-elkalandozó fantáziája mindig gyorsabban járt a kezénél, így sokáig olybá festett, hogy soha nem lesz belőle kitanult segéd, megmarad igazi vizesnyolcasnak, akire a műhely fellocsolásánál komolyabb feladatot soha nem fognak bízni.

Anyja korai halála azonban hirtelen felnőtté tette, komolyan vette a munkáját és szépen haladt előre mestere mellett; önálló műhely indítását is tervezte és titkon abban bízott, erre majd munkaadójától és mesterétől sikerül a kezdéshez szükséges kölcsönt felvennie.

1909-ben már éppen mesterlevele kiváltására készülődött, amikor egy bécsi ügyvéd felkereste az ifjút Häzler Timót-Eduárd sajnálatos halálának a hírével. Aurél alig is tudott valamit felmenőiről, mégis megrendült, így elfogódottságában alig is fogta fel, hogy nagyobbacska vagyont örökölt a földbirtokos nagypapától. Bár, mint említettük, a mamát rangon aluli rövid vadházassága miatt a zord papa kitagadta az örökségből, ám az unokára, jobb híján, csak ráhagyta ingó és ingatlan vagyonának egy nem jelentéktelen részét, a többit az Üdvhadseregre és a bécsi evangélikusokkal jó kapcsolatot ápoló Ungvári Luther Márton Árvaházra testálta (amely intézetben egyébként a részben elfeledett kárpátaljai avantgárd költőnő, Blau borbála, Tsúszó Sándor későbbi ungvári felesége nevelkedett – e körülménynek később érdekes véletlen-folytatása lett, hogy a budapesti autókölcsönző egyik Fordja éppen Tsúszó kezére került).

De térjünk vissza az ifjú Aurélhoz és váratlanul az ölébe hullott örökségéhez. > az optimalizált cikk folytatódik →